VERSEK SZÓDÁVAL – 1956
Rendhagyó irodalmi talk-show a Pinceszínházban

Vendég: Ágh István (1938) Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a Nemzet Művésze
Időpont: 2016. október 18.
Műsorvezető: Lázár Balázs
Közreműködött: Kocsonyai Péter

A költőről
Iszkázon született Nagy László testvéreként, érettségi után felvételt nyert az ELTE magyar-könyvtár szakára. 1956-ban részt vett a tüntetéseken, a Kossuth-téri sortűzben megsebesült. A Hetek néven elhíresült költői csoportosulás tagjaként indult irodalmi pályája. Volt könyvtáros, folyóirat-szerkesztő, 1971-től szabadfoglalkozású író. 1992 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1997-től a Hitel című folyóirat munkatársa. Első verseskönyve 1965-ben látott napvilágot Szabad-e énekelni címmel. Azóta számos verseskönyve, esszékötete, regénye és szociográfiája jelent meg. Gyermekverseit a Krumplinyomó huszár című kötetben publikálta először (1977). Bolgár, cseh, észt, finn, macedón, szerb, szlovén nyelvekből fordított verseket, amelyek különböző antológiákban láttak napvilágot. Felesége Széles Judit textilművész.

Főbb művei
A tündér megkötözése (versek, 1971), Boldog vérem (versek, 1979), Keseredik a föld héja (versek, 1984), Dani uraságnak (szociográfia, 1984), Rókacsárda (regény, 1993), Árokból jön a törpe (elbeszélések, 1997), Mivé lettél (versek, 1998), Ahogy a vers mibennünk (esszék, 2000), Semmi sem úgy (versek, 2003), Októberi fogadalom (versek, esszék, 2006), Összegyűjtött versek I-II. (2015)

Főbb díjai
József Attila-díj (1960, 1980), Kossuth-díj (1992), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Arany János-nagydíj (2007), Prima díj (2009), Balassi Bálint-emlékkard (2010), A Nemzet Művésze (2014)

Októberi fogadalom

Jó lenne, ha már idejét múlná fogadalmam,
volna csak ősz ez az ősz, közömbös sebhely a seb,
inkább a hosszan tartó túlélésnek örülni,
mintsem az elfeledett áldozatot siratom,
még a továbbélésben is az győzött, ki megőszít,
fölmenti magát, hisz a múltja birája is ő,
míg korhű változata éled utódaiban,
kárvallottjaiból édesgeti cinkosait,
annak hisznek, ki reményeiket bitorolta,
most meg a vesztőhelyből édeni kertet igér,
ám én látom, ahogy kényszeredett mosolyából
fegyver villan, a tél elvetemült hidege,
hát akkor soha többé sehogyan soha semmit!
hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj.